A hipnózis tudományos története Mesmer munkásságával kezdődött a 18. században és sok fejlődési szakaszt megélt: hol elfelejtették, hol ismét népszerűvé vált; egyszer kóklerségnek minősítették, máskor pedig intenzíven kutatták. Maga a hipnózis fokozatosan veszítette el misztikumát, s fogalmazódott meg jól operacionalizált eljárásként. A jelenséget számos elmélet próbálta értelmezni, azonban mindegyik csupán a hipnotikus jelenségkör valamely elemét hangsúlyozta túl. A ma leginkább elfogadott keretelméletnek az Ernest Hilgard nevéhez fűződő neodisszociációs elméletet tekintjük. Az elméleti modellt alátámasztó adatok először a neuropszichofiziológiai kutatásokból származtak, melyeket Helen Crawford és John Gruzelier ötvöztek egységes elméletté. A hipnóziskutatás új korszakát az agyi képalkotó eljárások alkalmazásának kezdete jelentette. Megerősítést nyert, hogy a hipnózis nem csupán szerepjáték, hiszen hipnózisban a percepció az elsődleges feldolgozási szinten már módosul. Az agykutatásban már feltárt szerepű agystruktúrák aktivitása révén bepillantást nyertünk a hipnózis neurális dinamikájába. A képalkotó eljárások révén számos hipnotikus jelenség, úgymint megváltozott éntudatosság, csökkent realitáskontroll, akaratlan mozgások, hipnotikus illúziók, új megvilágításba kerültek. A kutatások még csak a kezdeteknél tartanak, de az eredmények máris ígéretesek...