Az akupunktúra fontos ága a hagyományos kínai orvoslásnak. Alapját az energiaáramlás rendszerének tana, az ennek alapjául szolgáló csatornák (vagy más szóval: meridiánok) és a szúráspontok, az akupunktúrás pontok felismerése adja. Ezek alkalmazása a gyógyításban történhet tűszúrással, masszírozással, hőingerléssel, vákuumhatáson alapuló szívással (köpölyözéssel) stb. Még a gyógynövényekről is köztudott Kínában, hogy melyik meridiánon fejtik ki hatásukat, jin vagy jang jellegűek, tehát a kínai fitoterápia is a csatornák és pontok ismeretén nyugszik. A diagnózis során fontos szerepet kap a pulzusvizsgálat: a csuklóverőér tapintásával a tizenkét fő meridiánnak megfelelő szervekről kapnak értékelhető információkat. Mondhatjuk tehát, hogy egységes elméleti megalapozottsággal bíró, önmagában konzisztens diagnosztikai és terápiás rendszerről van szó. A hagyományos kínai orvoslás (rövidítve: HKO) több mint kétezer-ötszáz éves alapművében már mindezt írásba is fektették (A Sárga Császár Belső Könyve). Említésre méltó még a fülakupunktúra alig néhány évtizede felismert pontrendszere, hiszen a már említett alapmű szerint is a meridiánok a fülkagylón találkoznak. Az akupunktúra során vékony tűket szúrunk a bőrfelszín meghatározott, ún. akupunktúrás pontjaiba. A pontmeghatározás a klasszikus leírásokon és biofizikai méréseken alapszik.