A WHO adatai szerint a világon jelenleg több mint 180 millióan szenvednek diabetes mellitusban, és ez a szám 15 éven belül megduplázódik. Az agy működése a folyamatos glükózellátás függvénye, hypoglykaemiában a homeostasis megtartására irányuló ellenregulációs hormonok (glukagon, adrenalin, növekedési hormon, kortizol) termelődése fokozódik, a szimpatikus idegrendszer aktiválódik, neuroglykopenia tünetei jelennek meg. Az alarmírozó, az életet aktuálisan veszélyeztető állapotnak azonban még ismétlődés esetén sem olyan kifejezettek a hosszú távú szövődményei, mint a hyperglykaemiának. A hyperglykaemiára adott aktív neurális válasz a génexpresszió és génműködés megváltozása. A kezdetben adaptív, hyperosmolalitás elleni lépések a hypothalamicus magnocellularis neurosecretiós sejtek hiperaktivitásához, majd strukturális károsodásához vezetnek. Részben a hippocampalis géntranszkripciós változások állnak a deklaratív memória csökkenése hátterében. A neurológiailag passzív választ a cukorfölösleget elvezető metabolikus kerülőutak jelentik, melyek részben az atherogen, vascularis károsító tényezőkért, részben a szabadgyök-képződésért, leukoencephalopathia és cerebrális atrófia kialakulásáért felelősek, s ezúton okoznak kognitív deficitet. Fiziológiás körülmények között az inzulin neuroprotektív, azonban a perifériás inzulinrezisztenciával korreláló központi idegrendszeri inzulinrezisztencia miatt a protektív hatás csökken, az apoptoticus folyamatok, neurodegeneráció és a következményes kognitív hanyatlás kerül előtérbe. A diabetes mellitus az Alzheimer-kórral számos, még nem tisztázott összefüggést mutat, különösen az APOE-4 gént hordozó diabéteszeseknek nagyobb az esélyük az Alzheimer-kórban való megbetegedésre. Diabetes mellitusban a depresszió prevalenciája megnő, de a depresszió is kockázati tényező diabetes mellitusra nézve. A két kórkép egyidejű fennállása mindkettő kórlefolyását súlyosbítja.