A nephrogen diabetes insipidus meghatározása szerint egy olyan állapot, mely érzéketlen a vasopressin iránt. Mégis több olyan beteggel is találkoztunk az elmult évtizedekben, ahol nem volt "teljes" a rezisztencia. Ilyen kórkép előidézésében gyógyszereknek is (lithium, glibenclamid, calcitonin etc.) lehet szerepe, ami humán farmakologiai kutatásokra ösztönzött bennünket. Ezen állapotok leküzdésére felmerült a természetes (arginin és lysin) vasopressin hormonok molekulájának szerkezeti változtatásaival előállított csökkent vasopressor aktivitású, meg növekedett antidiuretikus képességű és hosszú hatástartamú analog, az I-deamino-8-D-arginin vasopressin, a desmopressin (dDAVP) alkalmazása. A desmopressin farmakologia tanulmányozása során elsősorban a maximális antidiuretikus képességet és a hatás időtartamát elemeztük. Vizsgálataink során kipróbáltuk a chlorpropamid, a carbamazepin és a clofibrat antidiuretikus hatását is a neurohypophysealis diabetes insipidusban. A glibenclamid diuretikus hatásának felfedezése után, megállapitottuk a desmopressinnel, chlorpropamiddal, carbamazepinnel és clofibrattal való antagonizmusát is. Desmopressín után glibenclamid kezelés alatt fenntartott maximális vizdiuresisben, kevésbé csökkent a szabad víz clearance és kevésbé emelkedett a vizelet ozmolalitás mint glibenclamid nélkül 6 egészséges egyénben. A glibenciamid a gyógyszermentes helyzethez képest fokozta (a glomerulus filtráció százalékában kifejezett) szabadviz clearance-et (CH2O x 100 / GFR) és gátolta a nagyon kis desmopressin adagok ellenkező irányú hatását 6 neurohypophysealis diabeteses insipidus esetben. A desmopressin glibenclamid antagonizmus alapján úgy tekintettük a glibenclamid hatását neurohypophysealis diabetes insipidusban, mint a parciálisan vasopressin érzékeny nephrogen diabetes insipidus "farmakologiai modelljét". Ezen vizsgálatok során nyert eredmények is késztettek arra bennünket, hogy klinikai célból is kipróbáljuk a desmopressint parciális nephrogen diabetes insipidusban. Annál is inkább, mert a szakirodalomban közölt két hereditaer nephrogen diabetes insipidus esetben 120-240 pg desmopressin egyenértékű volt a centrális diabetes insipidusban alkalmazott 5 pg desmopressinnel, vagyis 25-50-szeres rezisztencia figyelembevételével a desmopressin a nephrogen diabetes insipidusban is alkalmazható volt. Lithium által okozott "permanens" nephrogen diabetes insipidusos saját esetünkben, ahol a nem szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszerek egymagukban alig, és még a desmopressin nagy adagjai (napi 240 tag) is csak mérsékelten voltak hatásosak, a desmopressin és a nem szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszerek kombinált alkalmazásakor valódi farmakológiai szinergizmus volt megfigyelhető. Mellesleg figyeltünk fel arra, hogy a calcitonin viszont a desmopressin antidiuretikus hatásának felfüggesztésére képes és visszaállítja a polyuriát. Két további (renalis tubularis acidosissal szövődött) congenitalis nephrogen diabetes insipidus esetben is sikerrel alkalmaztuk a desmopressint, ezek közül az egyikben közel egy évtizeden át. Ebben az esetben napi háromszor intranazalisan alkalmazott 40 mikrog desmopressin bevált, míg a másik esetben, mérsékeltebb polyuriával, perorális adagolás, napi 40 mg (!) volt hatásos. Eredményeink arra utalnak, hogy a nephrogen diabetes insipidus parciálisan vasopressin érzékeny esete nem oly ritka, mint ezt korábban gondoltuk. Ezért érdemes megpróbálnunk ilyenkor a nagy adag, napi 120-240 pg desmopressin intranazális alkalmazását tartós klinikai javulás elérésére.