A tanulmány a két egészségbiztosítási alapmodellt tárgyalja, melyeket a szakirodalom Bismarck és Beveridge nevével jelöl. Ezek kialakulását megelőzte az a kormányzati törekvés, hogy a szegények és a közvetlenül felettük lévő társadalmi rétegek egészségügyi ellátáshoz való hozzáférését javítsa, ez az út egy idő után járhatatlannak bizonyult, és helyükre vagy melléjük kötelező tagságon alapuló egészségbiztosítási rendszerek léptek. (E folyamat a fejlett világban - az Egyesül Államok kivételével - csak a 20. század legvégén fejeződött be.) A szerző amellett érvel, hogy a két alapmodell sajátos történelmi körülményeknek köszönheti létrejöttét; az 1880-as évek elején a német szociáldemokrácia pacifikálása volt a (társadalom)politikai cél, az 1940-es évek Angliájában pedig a megosztott társadalom egységének létrehozása, a munkásosztály középosztályi szintre emelése. A beveridge-i alapmodell nem a bismarcki ellenében, hanem annak alternatívájaként született. Beveridge úgy gondolta, hogy a bismarcki modell fejlődése idővel teljeskörű működéshez vezet és csupán egyetlen egészségbiztosító marad. Modelljének lényege, hogy az odavezető utat egyetlen nagy ugrással tegye meg.