A Diabetes Outcome Progression Trial nevű vizsgálat indításának hátterében az állt, hogy nem ismert a tiazolidindionoknak más orális antidiabetikumokkal történő, a hosszú távú szénhidrátanyagcsere-szabályozás hatékonyságára vonatkozó összehasonlító vizsgálata 2-es típusú diabéteszben. Az ADOPT-vizsgálat azt tűzte ki célul, hogy megvizsgálja a rosiglitazon (R) hatásosságát monoterápiában és első kezelésként adva újkeletű diabetes mellitusban, összehasonlítva két más hatásmechanizmusú gyógyszerrel a biguanid metforminnal (M) és a szulfanilurea glibenclamiddal (G). Módszerek: Kettős vak, véletlen besorolás elvét követő, kontrollcsoportos klinikai vizsgálatot végeztek 4360 újonnan diagnosztizált és még nem kezelt 2-es típusú cukorbeteg részvételével. A betegeket rosiglitazon, metformin vagy glibenclamid monoterápiában részesítették és átlag 4 évig követték. Az elsődleges kimeneteli végpont a monoterápia-elégtelenség megállapításáig eltelt idő volt. Monoterápia-elégtelenséget állapítottak meg, ha az éhomi vércukorszint igazoltan meghaladta a 180 mg/dl=10,00 mmol/l értéket. Az előre meghatározott másodlagos kimeneteli végpontok az éhomi vércukorszint és glikált hemoglobin értéke, az inzulinérzékenység és a bétasejt-funkció voltak. E szempontokból hasonlították össze az R-t az M-mel és a G-vel. Eredmények: A Kaplan-Meier-féle elemzés szerint a monoterápia-elégtelenség kumulatív incidenciája öt év alatt 15% volt az R-, 21% az M és 34% a G-csoportban. A terápiás hatás tartósságának különbségét nagyobbnak találták az R és a G, mint az R és az M között. Az R a kardiovaszkuláris események (köztük a pangásos szívelégtelenség) magasabb kockázatával járt, összehasonlítva a G adásával (p<0,05). Az M adásakor az R-hez hasonló kockázatot találtak. Az R adása gyakrabban okozott testsúlygyarapodást és ödémát, mint az M vagy G-kezelés.