Az Rh(D) antigént kódoló gének és a vörösvérsejt-membránon elhelyezkedő antigének molekuláris szintű megismerése, valamint a monoklonális antitestek használata nagy előrelépés a vércsoport-szerológiában. Továbbra is komoly problémát jelent a népesség kb. 1%-át kitevő, korábban "Du"-nak, ma pedig gyenge D-nek nevezett csoportba sorolható személyek besorolása recipiensként, ill. donorként az Rh(D)-pozitívak, ill. Rh(D)-negatívak közé. A szerológiailag gyenge D antigénnel rendelkezők nagy részének normális összetételű, de kis számú D antigénje van, egy kisebb hányad pedig a D antigénnek csak bizonyos részantigénjeivel (epitópjaival) rendelkezik, más epitópokkal pedig nem. A monoklonális anti-D reagensek értelemszerű használatával egyre nagyobb valószínűséggel tudjuk elkülöníteni azokat a betegeket, akiket recipiensként Rh(D)-negatív vérrel kell transzfundálni, mert bár rendelkeznek D-antigén epitópokkal, de képesek anti-D antitestet termelni. A fejlődés jelenlegi stádiumában azonban az esetek egy részében törvényszerűen előfordul, hogy a rendelkezésünkre álló reagensekkel egy személyt Rh(D)-pozitívnak minősítettünk, de ő mégis immunizálódik a D antigénnel (annak az ő sejtjeiről hiányzó epitopjaival) szemben. Ilyenkor ezt a személyt transzfúziós szempontból Rh(D)-negatívvá kell átsorolnunk. A vércsoport-szerológiai módszerekkel Rh(D)-negatívnak talált donorok közül is találkozhatunk olyan személyekkel, akik a megfelelő recipiensben anti-D választ váltanak ki. Ezeknek a donoroknak az Rh(D)-pozitívvá, csakúgy, mint a korábban Rh(D)-pozitívként ismert betegek Rh(D)-negatívvá való átminősítése olyan speciális problémát jelent, amelyet csak a laboratórium és a klinikum párbeszéde és kölcsönös megértése oldhat meg.