Jól ismert, hogy a 2-es típusú diabetes természetes kórlefolyása során a betegek jelentős részében inzulinkezelés válik szükségessé a megfelelő anyagcsere-kontroll biztosítása érdekében. Az inzulinadás lehetőségét - széles körben elfogadott, de kissé önkényes módon - bázisinzulin- és prandialisinzulin-pótlásra szokás felosztani. Az utóbbi években a minél jobb inzulinszubsztitúció érdekében bázisinzulin-analógokat és gyors hatású inzulinanalógokat fejlesztettek ki. A gyors hatású inzulinanalógok (lispro-inzulin, aspart-inzulin, glulisin) a korábbi, reguláris humán inzulinokkal szemben jobb postprandialis vércukor-kontrollt biztosítanak. A bázisinzulin-analógok (glargin, detemir) - a korábbi, NPH-inzulinnal szemben - a hypoglykaemia (főleg az éjszakai órákban jelentkező hypoglykaemia) kialakulásának kockázatát csökkentik. Az eddigi gyakorlat szerint inzulinra szoruló 2-es típusú cukorbetegek körében a bázis-bolus inzulinadási rendszer megfelelő bazális és prandialis inzulinszubsztitúciót, ill. ennek révén jó anyagcsere-egyensúlyt eredményezett. A 2-es típusú cukorbetegek egy része a stabil életvitel mellett nem igényli, olykor a gyakori inzulinadás és otthoni vércukor-ellenőrzés szükségessége miatt elkerüli a napi többszöri szúrással járó bázis-bolus inzulinadási rendszert. E betegek kielégítően kezelhetők premix-inzulinkészítményekkel, vagy az újabban kifejlesztett premix-inzulinanalógokkal. Noha a gyors és az elhúzódó hatású inzulinanalógok, ill. a premix-inzulinanalógok klinikai előnyei dokumentáltak, az e készítményekkel végzett kezelések hosszú távú hatásait még nem ismerjük. A bázisinzulin- vagy prandialisinzulin-pótlás szembeállítása helyett arra kell hangsúlyt fektetni, hogy olyan inzulinkezelést válasszunk, amely egy adott betegnél egyaránt jó bázisinzulin- és prandialisinzulin-pótlást, s így megfelelő anyagcsere-helyzetet biztosít. A terápiás paletta bővülése ma lehetővé teszi, hogy merev sémák követése helyett az adott beteg igényének leginkább megfelelő, individualizált kezelést folytassunk. Nem vitás, hogy a 2-es típusú cukorbetegek optimális inzulinterápiájával egyszerre kell törekedni a glukóz-triász (éhomi vércukor, postprandialis vércukor, HbA1c) valamennyi összetevőjének a kezelési célértéket leginkább megközelítő korrekciójára.