A metabolikus X-szindróma első leírója, Reaven a korábbi adatokat foglalta áttekinthető rendszerbe, és a patomechanizmus lényegének az inzulinrezisztenciát tartotta. A tünetcsoport elnevezésére annak különböző elemeitől függően számos szinonima született (halálos trió, halálos kvartett, centrális zsír szindróma, inzulinrezisztencia-szindróma). A kardiológiában már meghonosodott "cardialis X-szindróma"  helyett magam a "xindróma" kifejezést javasoltam. Elnevezésétől függetlenül a szindróma a klinikai kutatás középpontjába került: a "metabolikus szindróma" kulcsszót használva erről a területről a National Library of Medicine nyilvántartásában 15 661 dolgozat címe olvasható, és 2006 februárjában 168, ilyen tárgyú cikk látott napvilágot. Ennek ellenére a közelmúltban több nemzetközi tudományos társaság úgy nyilatkozott, hogy a metabolikus szindrómát eddig nem sikerült egyértelműen meghatározni, a diagnosztikus kritériumok ellentmondóak, a szív- és érrendszeri kockázat előrejelzése szempontjából a fogalom önállóan nem mond többet, mint egyes elemeinek összege, ezért a kifejezés használatát a klinikai gyakorlatban nem ajánlják. Ellentétes vélemények is elhangzottak, kiemelve a most legfontosabbnak tartott tényező, az abdominalis obesitas mind kifejezettebb jelentőségét, az újabb kutatási eredményekből származó adatokat és azt a didaktikai előnyt, hogy a szindróma fogalmának használata javította különféle összetevőinek komplex kezelését. Fontos, hogy megértsük, a tünetegyüttes az eddigiek alapján nem tekinthető egységes kórképnek, és helyes, ha a "szindróma" különböző diagnosztikai rendszerekben nem válik önálló betegséggé. A metabolikus szindróma fogalmának megalkotása azonban az orvosi köztudatban előrelépést hozott a metabolikus és a cardiovascularis betegségek egységesebb szemlélete és terápiája szempontjából, ezért kívánatos a fogalom megtartása és újabb kutatásokkal ismereteink bővítése.