A metabolikus szindróma egyre növekvő gyakorisága és kedvezőtlen prognózisa miatt kiemelkedő népegészségügyi jelentőségű. A kórkép patomechanizmusának középpontjában az elhízás talaján kialakuló inzulinrezisztencia áll, melynek kialakulása már a gyermekkorban is igazolható. Az elhízás mellett az alacsony születési súly, a fokozott kisgyermekkori testtömeg-gyarapodás, a serdülőkori inzulinérzékenység-csökkenés, valamint az inzulinrezisztencia klinikai markerei (acanthosis nigricans, polycystás ovarium szindróma, praematurus adrenarche) képezik a szindróma kockázati tényezőit. Jelenleg nincs egységes, konszenzuson alapuló kritériumrendszer, mely a gyermekekgyógyászati gyakorlatban a metabolikus szindróma diagnosztizálására alkalmazható lenne. A Nemzetközi Diabetes Szövetség (International Diabetes Federation) legújabb definíciójának [centrális obesitas mellett négy faktor közül (emelkedett trigliceridszint, csökkent nagy denzitású lipoprotein-koleszterin-szint, emelkedett vérnyomás, emelkedett éhomi vércukor-koncentráció) bármelyik kettő jelenléte] gyermekkori alkalmazását még nem fogadták el, ezzel epidemiológiai adatok egyelőre nem ismeretesek. A felnőttek esetében a leggyakrabban használt diagnosztikus kritériumrendszer (Adult Treatment Panel III) gyermek- és serdülőkorra adaptált változatával a gyakoriság az irodalomban 4,2%-osnak bizonyult. A szindróma komponensei közül az iskolások körében az abdominalis obesitas 9,8-17,9%-os, az emelkedett trigliceridszint 21,0-23,4%-os, a csökkent nagy denzitású lipoprotein-koleszterin-szint 18,3-23,3%-os, az emelkedett vérnyomás 4,9-7,1%-os, az emelkedett éhomi vércukorszint 0,8-1,7%-os volt. A kórkép klinikai jelentőségét alátámasztja, hogy a metabolikus szindróma jegyeit hordozó gyermekek között nagy számban lehet kimutatni az ér- és az endothelrendszer érintettségére utaló morfológiai és funkcionális eltéréseket, melyek a korai cardiovascularis események bekövetkezésére utalnak. A prevenció leghatékonyabb eszköze a gyermekkori elhízás megelőzése. A kialakult kórkép kezelése során az egyes komponensek hatékony kezelésére kell törekedni már gyermekkorban is. A szerzők kiemelik az egységes, konszenzuson alapuló gyermekkori diagnosztikai kritériumrendszer kidolgozásának, a hazai gyakoriság felmérésének, a megelőzésre, a korai diagnosztikára és a hatékony kezelésre irányuló protokollok kialakításának szükségességét.