Az ápolásvezetés számára komoly kihívást jelent a betegek valós ellátási igényének felmérése, valamint az ellátásukra fordítandó munkaerő pontos meghatározása. Általában problémát jelent, hogy az ápolók kimerültek és túlhajszoltak még abban az esetben is, ha a törvényi előírásoknak megfelelő a létszám. Kutatásom célja a Szent Imre Kórház Operatív Szakmák Mátrix Intézet részlegeinek példáján annak feltárása, hogy az eredetileg Németországból származó, és az ellátási szükségleten alapuló beteg-besorolási módszer hazai alkalmazása mennyiben alkalmas az ápolási teljesítmény (és az ápolói túlterheltség) mérésére. A vizsgálatot 2005. január 1-től június 30-ig végeztem. A betegsúlyossági kategóriákhoz rendelt percértékek alapján kiszámolható, hogy mennyi idői kellene az ápolónak a betegekre fordítania, és megállapítható az is, hogy ténylegesen mennyit tud ebből megvalósítani. Az eredmények egyértelműen arra utalnak, hogy az ápolók nem tudnak annyi időt fordítani a betegekre, mint amennyit azok állapotuk szerint igényelnének. A minimumszintre vonatkozó törvényi szabályozás és a betegek optimális ellátásra vonatkozó elvárásai közti különbség áthidalása az ápolókra váró feladat, melynek ára -többek között- a kimerültség és a túlhajszoltság.