A béta-receptor blokkolók szerepe a krónikus szívelégtelenség kezelésében az elmúlt két évtizedben jelentősen megváltozott: korábban ezek a gyógyszerek a jól ismert negatív inotróp hatásuk miatt kontraindikáltak voltak ebben a betegségben, ma viszont már a standard terápia részét jelentik bármely klinikai súlyosságú beteg esetében. A patofiziológiai ismereteink bővülésével egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a szívelégtelenség kialakulásakor adaptív mechanizmusnak számító fokozott szimpatoadrenális aktivitás hosszú távon a miokardium károsodásához, a kamra funkció és a klinikai állapot romlásához, végső soron a túlélés csökkenéséhez vezet. Ezt a folyamatot képesek a béta-blokkolók kedvezően befolyásolni.