A 20. század második fele a gerontológiai kutatásban az elméletek keresésével telt el, aminek eredményeképpen született is összesen több mint 200 öregedési teória vagy magyarázat. Megalapozottan lehet azt állítani, hogy a többé-kevésbé általánosan hivatkozott, vagy csak éppen "divatos" elméletek kivétel nélkül zsákutcába jutottak. Ezért nem sikerült a gerontológiai elméletekből kiindulva állatok vagy az ember életkorát meghosszabbítani. Ez érvényes a Hayflick-dogmától az öregedés szabadgyök-elméletéig minden változatra. Nem nehéz belátni, hogy csak olyan elmélet tekinthető megalapozottnak, amely e téren lényeges eredményeket tud felmutatni. Van egy olyan interdiszciplináris megközelítése az öregedésnek, amely tényekből indul ki, abból hogy az élőlényeknek a legkorábbi egyedfejlődési állapotban nagy a víztartalmuk, s innen az érett egyed kialakulásáig lényegében a szárazanyag-tartalom megnövelése zajlik, szervenként változóan ugyan, de nagyon jelentős mértékben, miközben a víztartalom lényegesen lecsökken. Mivel ezt a folyamatot egy olyan automatizmus tarja fenn, amelyet a sejtmembrán szabályoz, s ez nem kapcsolódik ki az optimális egyedi érettség elérésekor, lényegében a tovább folytatódó vízvesztés az önkorlátja az enzimek működési sebességének, ami elvezet az öregedés során tapasztalható változásokhoz. Ezt a megközelítést a szerző az öregedés membránhipotézisének nevezte el még 1978-ban (angolból rövidítve: MHA). A jelen munka az MHA alapvető összefüggéseiről ad áttekintést, kihangsúlyozva, hogy az MHA nincs ellentmondásban az öregedéskutatás során megismert egyetlen jól megalapozott ténnyel sem, ugyanakkor ezen az elméleti alapon sikerült kísérleti állatok életkorát lényegesen (akár 40%-kal is) meghosszabbítani. Ez azt jelenti, hogy lehetséges a kiút az elméleti zsákutcából, ha megfelelően közelítjük meg a problémát.