A nyugati civilizációban a drogfüggőség a fogyasztói társadalom egyik válságtüneteként is értelmezhető. A drogfüggők számára létrehozott közösségek keletkezéstörténete megmutatja azt a folyamatot, melyben alternatív, közösségi alapú válasz született a késő modernitás egyes pszichoszociális problémáira. Ezekben a közösségekben olyan társas kontextus, dialogikus viszony alakul ki, amely lehetséges kiutat jelent egyfelől a túlhajtott individualizmus, másfelől az erőszakos kollektivizálás csapdájából. A szerzők tárgyalják az addiktológiai TC-modell antropológiai fundamentumát: ez a filozófia úgy tekint az emberre, mint eredendően tökéletlen, de a teljesség átélésére időszakosan képes lényre, akit kapcsolat iránti vágyakozása ösztönöz élethosszig tartó fejlődésre. A terápiás közösségek módszerei ezzel összefüggésben az önreflektív funkció fejlesztésére összpontosítanak a felépülő szenvedélybetegek, mint szerepmodellek segítségével, strukturált interakciók, folyamatos visszajelzések és provokált introspekció révén.