A szisztémás lupus erythematosus (SLE) poliszisztémás autoimmun megbetegedés, napjainkban is a szakmai érdeklődés középpontjában áll. Egyaránt foglalkoztatja a kísérletes immunológiában érdekelt kutatókat, a klinikusokat és a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó szakembereket. A szerzők azokat a legújabb tudományos eredményeket ismertetik, amelyek az SLE etiopatogenezisével, klinikai és laboratóriumi sajátosságaival, a diagnosztika kérdéseivel és a kezelés lehetőségeivel kapcsolatosak. Az egyik legjelentősebb előrelépést az úgynevezett fogékonysági gének mind pontosabb feltérképezése és ezek funkcionális sajátosságainak elemzése jelenti. Egyre mélyebb részleteiben tárulnak fel a természetes és az adaptív immunitás kapcsolatában részt vevő mechanizmusok, a T- és B-lymphocyták együttműködésének és sejten belüli biokémiai folyamatainak rendellenességei, továbbá a citokinek és az infektív ágensek kóroki szerepe. A kórlefolyást illetően a túlélés javulásával előtérbe kerültek a krónikus szervi szövődmények, mint a veseelégtelenség, az osteoporosis és az atherosclerosis. Ez utóbbi kettő kialakulásában egyre több tény bizonyítja a gyulladásos-immunpatológiai folyamatok jelentőségét. A laboratóriumi diagnosztikában továbbra is olyan biokémiai markereket keresünk, amelyek megbízhatóan előrejelzik a lupus kialakulását, prognózisát, aktivitását és szervi manifesztációit, és alkalmasak a kezelés hatékonyságának lemérésére is. Habár a lupus kezelésében az alapvető elvek nem változtak, egyre több új hatásmechanizmusú immunmoduláns szer eredményeiről, biológiai terápiás lehetőségekről és nem gyógyszeres kezelési eljárásokról (például az őssejt-transzplantációról) olvashatunk. Az előttünk álló évek feladata ezek valós helyének, jelentőségének megállapítása.