Az autonom és a perifériás neuropathia egyaránt rossz prognózisú szövődmény, melyek jelentősen ronthatják a betegek életminőségét is. A neuropathia diabetica tünetegyüttesén belül a progrediáló formák sorába az autonom és sensoros károsodás tartozik. A diagnosztika a motoros és sensoros rostok vezetési sebességének mérésén, a neurológiai vizsgálat eredményén, a tünetek feltérképezésén, valamint a kvantitatív motoros, sensoros és autonom funkciós tesztek adatain alapul. Az autonom funkciót a standard cardiovascularis reflextesztek segítségével mérjük. A sensoros neuropathia diagnosztikájában egyre inkább egyszerű funkciós tesztek elvégzését javasolják (kalibrált hangvilla, ill. monofilamentum), melyek megbízhatóak és valamennyi gyakorló orvos számára elérhetőek. A kezelésben meghatározó fontosságú a szénhidrát-anyagcserehelyzet minél optimálisabb beállítása. Ugyanakkor a neuropathia általában specifikus kezelést is igényel. Aki terápiaként a fehérjeglikációt gátló, neurotrophicus hatású benfotiamin és az antioxidáns hatású alfaliponsav alkah-nazása javasolt. A microvascularis szövődményeken belül a neuropathia klinikai és prognosztikus jelentőségét hosszú időn keresztül alábecsülték. E szövődmény pathomechanizmusával, klinikumával, diagnosztikájával és terápiájával az utóbbi években hazánkban számos publikáció foglalkozott.A neuropathiák osztályozására a gyakorlatban a leginkább a klinikai kép alapján történő felosztás terjedt el. A Watkins féle beosztás (1. táblázat) egyfelől az alapvetően progrediáló tendenciájú sensoros és autonom neuropathiát, másfelől a fájdalmas-, mono-, motoros-és radiculopathiákat különíti el. Progrediáló jellegükből adódóan a sensoros és autonom neuropathia klinikai jelentősége különösen hangsúlyozandó.