A szerző röviden bemutatja - a nemzetközi és a hazai mentálhigiénés szcénába illesztve - az öngyilkosság-megelőzésben és a krízisintervencióban fél évszázada meghonosodott lelki elsősegély telefonszolgálatokat. Megkísérli tisztázni a szolgálatok kompetenciakörét. Vázolja a telefon mint kommunikációs, csatorna lehetőségeit, krízis-intervencióra "termettségét", a telefonos munka étoszát, sajátos atmoszféráját, ami az anonimitás, az azonnaliság, az magas fokú participáció, s a vele együtt járó komoly pszichés igénybevétel, és az önkéntesség köré rendezhető. Kitér a szenvedélybetegségek telefonos "kezelésének" korlátjaira, s - a magyarországi szolgálatok forgalmi adatainak tükrében - bemutatja a lelki elsősegély telefonszolgálatok "közönségét", a hívókat, akik- bajban, kétségben - évi 800 000 alkalommal emelik fel a telefont, hogy kapcsolatot találjanak egy másik emberrel.