A magyar egészségügy négy reformkorszakot élt át az utóbbi 150 évben. Először a társadalom a klasszikus szegényellátási rendszerről választotta le az egészségügyi szolgáltatásokat. A második korszak 1891-ben kezdődött a bismarcki mintára alapozott munkásbiztosítási törvénnyel, és mintegy hat évtizedig tartott. A II. világháború végétől számolhatjuk a harmadik korszakot, amely 1989-ben a szocializmus bukásával végződött. Mai szociális piacgazdaságunkban ennek a 40-45 évnek a lappangó ideológiai öröksége gerjeszti a magántőke és a magánkereslet lehetséges szerepe körül az egészségpolitikai vitákat. Egyik gócpontjuk a magántőke túlzott térnyerése a kórházi szektorban, amely véget vetne a fekvőbetegellátásban a jelenlegi fiktív árakon zajló gazdálkodásnak. A másik gócpont a társadalom biztosítás, amelyen belül már a működtetés menedzsmentjének magánkézbe adása is kemény politikai ellenállásba ütközött, nem is beszélve az eddigi nyiltan fel sem vetett magánbiztosításról. Magyarországon a tizenöt éve zajló reformfolyamat két nagyon lényeges területen semmilyen érdemi változást nem tudott felmutatni: 1 egyre súlyosabbá vált az ágazat tőkehiánya, amelyen a PPP-programok segíthetnének,2 katasztrófálisan alacsony szinten maradt az élőmunka díjazása.Az utóbbi gondot az egykor csodaszerként ható hálapénzrendszer ma már inkább súlyosbítja, mintsem enyhíti. A bismarcki szolidáris modell mellett a teljesen rendszerkonform magánbiztosítás bevezetése szakítana az eddigi reformstratégiával, mivel a változásokat nem az ellátóhálózatból kezdeményezné. Megjelenése valós esélyt adna a hálapénzrendszer felszámolására, és segítené a PPP-modellek elfogadását.