A major depresszió élettartam prevalenciája 12-19% a nők 2-3-szor nagyobb érintettségével a férfiakénál, míg a bipoláris zavarok ugyanezen adata 0,5-1,5°4, a két nem egyenlő érintettségével. A különféle súlyosságú depressziók populációs prevalenciája 5% körüli, míg a reaktív és minor depressziók aránya elérheti a 6%-ot. A betegek 5-15%-a szuicidium következtében hal meg, a szuicid kísérletek aránya 25-50%. A depressziós epizód fő tünetei: a hangulatnak az enyhébb kedvtelenségtől a mély vitális lehangoltságig terjedő zavara, a gondolkodás meglassulása és beszűkülése, a negatív kognitív információfeldolgozás dominanciája, az általános örömtelenség és gátoltság. A hangulatzavar sokszor larvált formában, testi tünetek mögött meghúzódva jelenik meg. Az affektív betegségek lefolyása lehet epizódikusfázikus, mint az unipoláris depreszszió vagy a bipoláris affektív zavar esetében, és lehet krónikus-hullámzó, mint disztímia vagy ciklotímia esetén. A depresszió etiológiájában a genetikus faktorok, a noradrenalin- és szerotonin-deficit, továbbá precipitáló ténvezőként a vulnerabilitást kialakító korai és a depressziós epizód kialakulását elősegítő késői negatív életeseménvek, a szociális támasz hiányosságai tűnnek jelentősnek. Veszélyeztető tünetek hospitalizációt tesznek szükségessé. A kezelés alapja a pszichofarmakoterápia (antidepresszívumok, fázisprofilaktikumok stb.) és a pszichoterápia (szupportív, kognitív stb.). Az időben felismert depreszszió általában jól kezelhető betegség, a korai diagnózisban és a megfelelő szakellátásba történő eljut-tatásban a családorvos szerepe jelentős lehet.