Bevezetés: Az önálló életvitelhez szükséges fizikai képességeket jelentősen meghatározzák az idős korra jellemző degeneratív ízületi problémák és a krónikus mozgásszervi betegségek. Japán elöregedő társadalmában a szakemberek a "lokomotív szindróma" fogalmának bevezetésével hangsúlyozzák a mozgásszervi problémák mielőbbi felismerésének és kezelésének fontosságát. A szűrésre a két-lépés tesztet és a felállás tesztet alkalmazzák. A vizsgálat célja: Kutatásunkban azt vizsgáltuk, hogy azok körében, akik a mozgásprogramban részt vesznek, kisebb-e a lokomotív szindróma gyakorisága, valamint kisebb-e az eleséstől való félelem mértéke, mint az inaktív időseké. Anyag és módszer: A kutatásban három csoport mutatóit hasonlítottuk össze: az inaktívak csoportban azok voltak, akik még a program kezdése előtt álltak, a haladó csoportba a fél és öt év között tornázók, az aktív csoportba pedig az öt évnél régebben tornázók tartoztak. A két-lépés teszt és a felállásteszt alapján diagnosztizált lokomotív szindróma gyakoriságát, valamint az eleséstől való félelem mértékét határoztuk meg. Eredmények: Az eleséstól való félelem mértéke az inaktív csoportban meghaladta, míg a mozgásprogramban résztvevő csoportokban nem haladta meg a 10-pontos esésrizikót jelentő határértéket. A lokomotív szindróma gyakorisága tekintetében az aktív életmódot folytatók körében a 10 évvel fiatalabbakra jellemző gyakoriság tapasztalható. Az inaktív életmódot folytató idősek csoportjában mért gyakoriság viszont meghaladta az egy évtizeddel idősebb korosztályra jellemző gyakoriságot. Következtetés: Kutatásunk eredménye rámutat arra, hogy az időskorra jellemző funkcionális hanyatlás nem szükségszerű. Bár a napi élet alapmozdulatainak kivitelezése nehezebbé válik, rendszeres fizikai aktivitással a funkcióképesség hanyatlása késleltethető, lelassítható.  Kulcsszavak: fizikai aktivitás, lokomotív szindróma, funkcionális képességek, idősek