A szerzők röviden ismertetik a múlt század nyolcvanas évei elejéig uralkodó abszolút afiziológiás inzulinkezelési módokat, majd rátérnek a nyolcvanas évek közepén elsősorban német nyelvterületről kiinduló új terápiás irányzatokra: a napi 1-2-szeri inzulinadagolás helyett a bázis-bólus elvre és a frissen megjelent vércukor-önellenőrzésre alapozott intenzív inzulinterápiás (ICT) módszerekre. Ennek két fő hazai irányzatát - a SOTE I. Belklinikájának és a Péterfy Sándor Utcai Kórház B Belosztályának a módszereit - tárgyalják bővebben. Majd foglalkoznak az ICT eredményességéhez feltétlenül szükséges betegoktatás kérdéseivel és a terápiás sikerek alapját képező vércukor-önellenőrzés eszközeinek hazai előállításával és a minőségbiztosítás fontos eszközét képező HbA1c-meghatározások automatizálásának elterjedésével. Külön kitérnek a "hajnali jelenség" elleni küzdelemre, amelynek eszköze a kilencvenes években a lefekvés előtt adagolt amorf cinkinzulin volt. Röviden foglalkoznak a BOT terápia és a szemi-intenzív inzulinkezelés 2-es típusú diabetesben történő alkalmazásával, utalnak a DCCT vizsgálat világméretű hatásaira, majd az inzulinanalógok megjelenésével zárják az értekezést. Kulcsszavak: inzulinterápia, intenzív inzulinkezelés (ICT, majd MDI), bázis-bólus inzulinadagolás, betegoktatás, vércukor önellenőrzés, hajnali jelenség, szemi-intenzív inzulinkezelés, inzulinanalógok