A vallomásosság gyökerei a kora középkorra és Rousseau Vallomások című művére nyúlnak vissza. A vallomásos irodalom a romantika korában nyert elméleti megalapozást, majd a huszadik században az ún. "vallomásos költők" (Lowell, Sexton, Plath stb.) révén műfaji megújuláson, kései modernizáción ment keresztül. E szerzők műveinek irodalomtudományi feldolgozása és pszichobiográfiai vizsgálata derített fényt a vallomásosság pszichiátriai vonatkozásaira; többségük pszichiátriai vagy addiktív betegségben szenvedett, illetve öngyilkossággal fejezte be az életét. A vallomásos költészet az egyéni élettörténet kényszeres ismétlésének (töredezett) pszichológiai folyamatát helyezi szinte egyetlen témájává. Az alkotó felépíti, lebontja, majd újra felépíti saját élettörténetét, egybemosva a valóság és a fikció határait. Ennek pszichológiai hátterében elakadt személyiségfejlődés, traumatikus élmények feldolgozatlansága figyelhető meg, amelyre személyes feljegyzéseiben Vladimir Nabokov is utalt. A törött nyakú szarvas című válogatás Sylvia Plath alakját helyezi a figyelem homlokterébe. Az életmű-élettörténet-betegség címszavakkal ellátott három rész tanulmányait átszövik irodalompszichológiai, illetve irodalompszichiátriai megfontolások, amelyek mind az irodalomtudomány, mind a pszichiátria látóterét bővítik, gazdagítják.  Kulcsszavak: vallomásos költészet, pszichiátriai betegség, öngyilkosság, irodalompszichológia