A 2-es típusú diabetes mellitus progresszív betegség, amelynek következtében az endogén inzulin szekréciója fokozatosan nagyon alacsony szintre csökken. Amennyiben ez bekövetkezik, akkor inzulin nélkül a kezelés nem képes biztosítani a megfelelő anyagcserekontrollt. A szerzők annak a problémának keresik az okát, hogy miért késik gyakran az inzulinkezelés bevezetése a 2-es típusú cukorbetegekben annak ellenére, hogy ennek alapelvei részletesen ki vannak dolgozva. A késés okait két csoportra lehet osztani: az egyik a betegek félelme és ellenkezése (pszichológiai inzulinrezisztencia - PIR) különböző kognitív, emocionális és más okokból. A másik a "klinikai inercia", amikor az orvos nem képes érthetően és meggyőzően elmagyarázni betegének, hogy miért szükséges az inzulinkezelés. A két oknak közös háttere van, és ez a 2-es típusú diabetes patogenezisének és az inzulinkezelés szükségessének elégtelen ismerete, illetve az orvos-beteg kommunikáció hiányossága. A szerzők a megoldást az orvosok és segítőtársaik (nővérek, edukátorok, pszichológusok) hatékonyabb graduális és posztgraduális oktatásában, a szakemberek együttműködésében és az ehhez kapcsolódó hatásos betegoktatásban látják.  Kulcsszavak: inzulinkezelés, graduális és posztgraduális oktatás, betegoktatás