A szomatizációs kórképek megértése a kezdetektől kihívást jelent a pszichodinamikus gondolkodás számára. Freud hisztéria-elmélete alapozta meg a pszichoanalízis kibontakozása idején a testi működések szerepének vizsgálatát a lelki folyamatok reprezentánsaként. A Ferenczi-tanítvány Alexander erre építve dolgozta ki a pszichoszomatika meghatározó paradigmáját. A kortárs pszichoszomatikában a párizsi iskola mechanikus gondolkodás-modellje, az alexitímia-koncepció a kommunikációs deficit felől közelít, a kötődési-adaptív szempont ellenben a szomatizáló páciensek sajátos alkalmazkodását, testi önkifejezését és produktivitását hangsúlyozza. Az önkifejezés lehetősége a pszichoszomatikus tünetekben szinte határtalan: a páciensek családjuk, orvosaik és önmaguk előtt "viszik színre" előadásukat, melynek főszereplője a testük. A kötődési megközelítések szerint a testtel való kommunikáció a preverbális időszak működésmódjait idézi. A testi működések az anya-gyermek kapcsolat elsődleges modulátorai a születéstől a nyelvi önkifejezési formák differenciált megjelenéséig. Az internalizált bizonytalan kötődési munkamodellhez vagy a traumatikus veszteséghez társuló testi tünet az alkalmazkodást szolgáló, kreatív aktusként értelmezhető, melyben a páciens a saját testét használja azoknak a tartalmaknak a kifejezésére, melyeket más úton nem tud megosztani kapcsolataiban. McDougall ezeket integrálva szemlélteti a testi tünetek szcenikus értelmezésének lehetőségét - munkásságában egyéni módon ötvöződik a francia iskola és kötődési megközelítés. A bemutatott esetben a szomatizáció összefonódik a szenzitizáló, paranoid élménymóddal és kapcsolati dinamikával. A pszichoterápiás folyamat során a bizalom erősödével kaphattam képet a testi tünetek sajátos szerepéről és jelentőségéről. Páciensem makacsul ragaszkodott tüneteihez, védve magát a mély depressziótól. Tapasztalataim szerint tünetei sajátos módon segítették őt az alkalmazkodásban és az önkifejezésben.