Az alsó állkapocs-töréseinek gyakorisága a mandibula elhelyezkedésével, legfőképp anatómiai formájával magyarázható. A maxillofaciális rendszert ért traumás behatásokhoz 36-70%-ban mandibulatöres társul (1). Legfőképp 21-30 év közti férfiakat érint, amelyhez társulhat alkoholos befolyásoltság, szocioökonómiai helyzet, környezeti behatások stb. (2). Kimutatott tény, hogy az autóbalesetek 40-50%-ában az alsó állkapocs törése diagnosztizált, ezeket követik csak a szándékos okból elkövetett testi sérülések, munkahelyi balesetek, sportbalesetek, illetve az idiopátiás mandibulatörések (3). Elhelyezkedést tekintve legfőképp a mandibula teste érintett, ehhez társulhat vagy önállóan jelen lehet a processus condylaris törése majd a mandibulaszöglet, symphysis, mandibulaszár, illetve a procesus coronoideus törései. A fenti képletek természetesen esetenként változó, sokszor együttes variabilitást mutatnak (4). Noha a történelem során több, sokszor csak az alsó állkapocs immobilizációjára irányuló próbálkozások voltak, a modern lemezes oszteoszintézisen alapuló sebészeti beavatkozások alapköveit 1970-es években az Arbeitsgemeinschaft fur Osteosynthesefragen (a belső fixációk tanulmányáért felelős társaság-szerzői fordítás) tette le, amelyeket mind a mai napig használunk jelenleg Osztályunkon is (5).