A szerző összefoglalja, hogy az elmúlt 40 évben a magyarországi nefrológiai ellátásban szerzett tapasztalatai alapján milyen továbbfejlődési lehetőségeket és feladatokat lát a klinikai nefrológia és a dialíziskezelés vonatkozásában. Szóba kerül a nefrológusszakorvos- és szakasszisztens-képzés változtatásának igénye és a betegoktatás fontos szerepe, a nefrológiai ellátóhelyek kapacitásának és a humán erőforrások bővítésének szüksége. Javasolja a megyei szintű teljes körű vesebeteg-ellátás megszervezéseit (kivétel a nefropatológia és a transzplantáció), a vonatkozó egészségügyi törvény újraértelmezését vagy változtatását. A végállapotú vesebetegek ellátásában az eddigieknél nagyobb hangsúlyt fektetne - a betegek egy csoportjában - a konzervatív kezelésre. A dialízist illetően fontosnak tatja, hogy az ellátás minél közelebb kerüljön a beteg otthonához (az otthoni kezelések hangsúlya!), és a magasan képzett, nagy gyakorlattal bíró dializáló nővérek kapjanak több kompetenciát és önállóságot. Hangsúlyozza, hogy a krónikusdialízis- program tervezett indulása a beteg sorsát nagymértékben meghatározza - ezért ennek elősegítése minden eszközzel fokozandó! Nem tartja helyesnek a dialízis uniformizálását, inkább az individualizált terápiát favorizálja. A dialízis minőségi indikátorai közül a legfontosabbnak a túlélést és az egészségfüggő életminőséget tartja - ezért javasolja azok rendszeres mérését. Ugyancsak fontos lenne a maradék vesefunkció rendszeres ellenőrzése dializáltaknál, mert ez szintén független rizikófaktora a túlélésnek. Foglalkozik még a vesefunkció "visszatérésének" jelenségével és a dialíziskezelés abbahagyásának kérdéskörével, amelyeknek nincs hazai szakirodalma.