Ha a magas vérnyomást megfelelően alkalmazott nem gyógyszeres módszerek és legalább három különböző hatástani csoportba tartozó - amelyek közül az egyik vízhajtó, de nem kötelező jelleggel mineralokortikoid-receptor-antagonista -, adekvát adagban adott vérnyomáscsökkentővel sem sikerül 140/90 Hgmm alá csökkenteni, akkor terápiarezisztens hipertenzióról beszélünk. Gyakorisága az adatgyűjtés helyének jellegétől függően 2,9-43% közötti. Egyfelől jelzi a legkevesebb 2,5-5-szörösére növekedett kardiovaszkuláris kockázatot, másfelől a célszervi érintettséget, így a balkamra-hipertrófiát, a retinopathiát, a krónikus vesebetegséget, a mikroalbuminuriát, a diabetes mellitust, az alvási apnoe szindrómát, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A diagnózis biztos felállításához ki kell zárni a szekunder kóroki tényezőket és a terápiával interferáló más tényezőket, így elkerülve az ún. pszeudorezisztenciát. Speciális, nem széles körben ismert oka lehet a terápiarezisztenciának a szisztémás vérnyomás központi idegrendszeri szabályozásában meghatározó szerepet játszó medulla oblongata rostralis ventrolateralis területének pulzatilis mikrovaszkuláris kompressziója. MRI-angiográfiával történő bizonyítottsága esetén megfelelő jártasságú idegsebészeti team eredményes dekompressziós műtétet végezhet, amely révén a betegek közel normotenzióssá és így panaszmentessé válhatnak, életminőségük érdemben javulhat és antihipertenzív medikációjuk is csökkenhet.