Egy új anyag, egy új technika vagy egy új technológiai áttörés könnyen paradigmaváltást hozhat fogorvoslásban. A megbízható zománc és dentin bondanyagok kidolgozása és fejlesztése tökéletes példa erre. Sőt, az úgynevezett "kozmetikai forradalom" nagyrészt a ragasztási technológia óriási előrelépésének hatására virágzott fel. Ez az a képesség, amivel a fogorvosok képesek porcelán héjakat, direkt és indirekt kompozitokat és rengeteg egyéb helyreállító és esztétikai anyagot ésszerűen, előre kiszámítható módon a zománc és a dentin alaphoz rögzíteni. Tény, hogy a hosszú élettartam és a kiszámíthatóság sok (ha nem a legtöbb) aktuális restaurációs eljárásnál teljes mértékben a fogszövetekhez való ragasztóképességen múlik. A ragasztórendszerek a kevésbé hatékony 70-es és 80-as évekbeli rendszerekhez képest a viszonylag sikeres, ma is használt total- és self-etch szisztémákig fejlődtek. A legújabb versenyző a piacon az úgynevezett "univerzális ragasztó". Elméletileg ezek a rendszerek képesek arra, hogy jelentősen egyszerűsítsék és gyorsítsák a ragasztó protokollokat, és ezzel valóban képviselhetik a következő evolúciós lépcsőfokot az adhezív szatban. De mi határozza meg egy rendszer univerzalitását, és ez tás hogyan bizonyítható? Ez a cikk az új fogászati ragasztóanyagok kémiáját, erősségeit, gyengeségeit és klinikai jelentőségét vizsgálja.