A pszichoterápia egységességének, a főbb irányzatok összeépítésének, a közös keresésének kívánsága újra és újra megjelenik a szakmában. Ugyanakkor a gyakorlatban a módszerek, el járások folyamatos szaporodását láthattuk. A szerzőt a VIKOTE 2014. júniusi konferenciája indította arra, hogy számba vegye, milyen kérdésekkel kerülünk szembe, ha a pszichoterápiák közelítéséről, különösen pedig egységesítéséről gondolkodunk; gondolkodási modellként a kognitív-viselkedésterápiás és az analitikus-dinamikus terápiacsaládot veti egybe. Jelen tanulmány az egységpszichoterápia lehetőségével foglalkozik, a következő számban pedig az egységes képzés lehetőségének mérlegelésével folytatódik. A közeledés-egységesedés kiindulása a főbb dimenziók felvázolása (technika, elméleti fogalmak, szetting, stratégia/munkamód, alkalmazási terület), melyekben külön-külön mérlegre kell tenni az egybeépülés lehetőségét. A szerző egyik alapállítása, hogy a két irányzat (terápiacsalád) sok szempontból egymással ellentétes munkamódot, belső beállítódást kíván a terapeutától, ami egy határon túl gyakorlati szinten akadályozza meg az egybeépülést: ezen a ponton a közeledésből beállítódás váltás lesz. A bizonyítékokon alapuló pszichoterápia a hatékonyság megtalálásán keresztül szintén egyfajta közös technikát-tudást ígért. A szerző az eredmények mellett a kutatási megközelítés korlátait, mellékhatásait is tárgyalja: a pszichoterápia tekintélye, igénybevétele jelentősen csökkent az utóbbi évtizedben. A gyakorlat vizsgálata egyre inkább előtérbe kerül. A gyakorlaton alapuló bizonyítás felveti, hogy milyen kompetenciák tartoznak a hatékony terapeutasághoz; egységpszichoterápia esetén egységes az is, ami a kompetens pszichoterapeutát adja. A kompetens pszichoterapeuta előállítója a képzés.