Az iskolai teljesítményt érintő, részképességzavart okozó dyslexia, dysgraphia és dyscalculia kivizsgálása és kezelése az orvosok tanácsadó és szakértő szerepét is megkívánja. A dyslexia, dysgraphia és dyscalculia tüneteit mutató gyerekeknél és felnőtteknél az olvasás, az írás és a számolás területén merülnek fel olyan nehézségek, amelyek a tanulási folyamatot akadályozzák. A dyslexiához, dysgraphiához és dyscalculiához viselkedési problémák is társulhatnak, amelyek így együtt terápiával jól kezelhetők, de végérvényesen meg nem szüntethetők. Az oktatásban, ahol a dyslexiának, dysgraphiának és dyscalculiának, illetve az ebből következő tanulási nehézségeknek nap mint nap jelentősége van az iskolai követelményeknek való megfelelés során, létezik a méltányosság. A méltányolásban a hazai jogi szabályozás kiemelt jelentőséget tulajdonít az orvosi szakvéleménynek, azonban szigorúan meghatározott, hogy ez milyen formában fogadható el. Természetesen semmi sem gátolja azt, hogy a dyslexiás, dysgraphiás és dyscalculiás gyereket nevelő szülők vagy maguk az e problémákkal küzdő felnőttek néhány jó tanácsot, iránymutatást kapjanak az orvostól, és sokszor ez egy életre szólóan meghatározóbb, mint a papír, amin a diagnózis áll. Hogyan értelmezendő a diagnózis? Fogyatékosságként vagy sajátos tanulási igényként? E cikk szerzői úgy látják, hogy a két megközelítés párhuzamosan van jelen, de a gyógyászati és az oktatási vélekedéseknek jobban közelítenie kellene egymáshoz azért, hogy a vita fókuszában álló tüneteket mutató gyerek vagy felnőtt megfelelő segítséget kapjon a problémájával való megküzdésben. A differenciáldiagnosztikai részben a szerzők körüljárják, hogy pontosan mit is jelent a dyslexia, dysgraphia és dyscalculia a nevelés-, illetve az orvostudomány szemszögéből. A kivizsgálási és terápiás lehetőségekről szóló részekben rámutatnak arra, hogy az orvos a segítő személyek egyike. Számukra hasznos lehet a közlemény végén szereplő gyakran ismételt kérdések tára.