A szerzők kísérletet tesznek arra, hogy a gyermek-pszichoterápiákban megvalósuló vagy hiányzó érintéseket a gyermek-szülő-terapeuta bonyolult viszonyában ragadják meg. Az érintések komplex szabályozó szerepe mellett megjelenik az a korai testi-idegrendszeri, kognitív-emocionális szerveződési háttér, amelyből fokozatosan bomlik ki egy-egy tapintási élmény sajátos jellege. A tekintetváltás és a térközszabályozás mellett a gyermekekkel folyó munkában az érintés legkülönbözőbb formái a terapeutával való bizalmas kapcsolat aktuális fokának mutatói lehetnek. Nehezíti azonban a megítélést, hogy a játszás, minta gyermekterápia nyelve, önmagában is sok funkcionális érintést tartalmaz: segítségnyújtást, támaszadást, időnként korlátozást, visszafogást. Az érintések nyújtásának és fogadásának számos szociális aspektusa - egyáltalán a felnőtt-gyerek viszony eredendő alá-fölé rendeltsége - tovább árnyalja a képet. Esetrészleteken keresztül lehet végiggondolni, hogy a taktilitás - mely jelentőségéhez képest sokkal kevésbé reprezentálódik a terápiás szakirodalomban és a hétköznapokban - milyen kockázatokkal, kalandokkal teli világ, amelynek történései mélyen fekvő szorongásokat éppen úgy mozgósíthatnak, mint bizalmat, örömet, megértést. A terapeuta érintéssel kapcsolatos saját munkája, és ennek a munkának az etikája sok egyéb terápiás tényező mellett, szervesen illeszkedik a gyermek-pszichoterápiák gondolati és praktikus hátterébe.