Dolgozatomban két gyermekpszichoterápiájának részletein keresztül szeretném bemutatni azt a folyamatot, amelyben a gyermekek a saját krónikus testi betegségükről való "tudás"-tól eljutnak a betegségükkel való "kapcsolat"-hoz. A terápiában ez a kapcsolata betegségről való ismeretek apró darabkáinak megjelenítésén és a regresszív kifejezőeszközök elfogadásán keresztül épül fel, amely a gyermekeket egyre érettebb kifejezési formákhoz, szublimációs törekvéseik megvalósításához segítheti hozzá. A terápiában a reflektálatlan indulatok és kiszolgáltatottság, mint külső és belső bántás jelennek meg. A betegség közös "megalkotásával" (rajzban, játékban, szavakban és az áttételi kapcsolatban) uralhatóvá válnak ezek az érzések és bizonyos mértékig az uralhatatlan testi folyamatok is. Ezzel párhuzamosan kedvezőbb lehetőség nyílik a pszichoterápia elmélyítésére, a pszichogén tünetek hátterét képező intrapszichés konfliktusok átdolgozására. Írásomat, "A psziché és a szoma határán" című tanulmányának bizonyos gondolataira támaszkodva, Nemes Lívia emlékének ajánlom.