Myelomában gyakran megfigyelhetők a haemostasis rendellenességeinek laboratóriumi jelei. A tumoros betegségek önmagukban, valamint az alkalmazott terápia következtében fokozott thrombosiskockázatot jelentenek. Fontos tehát a diagnózis felállításakor a beteg hemosztazeológiai vizsgálata. A munkacsoport az MGUS-ban és kezeletlen myelomás betegeken előforduló véralvadási eltérések közötti különbségeket vizsgálta, és arra is választ kerestek, hogy a kemoterápia során hogyan változnak a véralvadási paraméterek. 10 MGUS és 39 myelomás betegen vizsgálták az alvadási faktorok, természetes antikoagulánsok mennyiségét, az antifoszfolipid antitestek jelenlétét, a haemostasis aktivációs markereit, a thrombophiliát okozó génmutációkat, valamint a fibrinolysis eltéréseit. MGUS-ban szignifikáns eltérés a véralvadás laboratóriumi paramétereiben nem mutatkozott. Myelomás betegeken jelentős arányban emelkedett von Willebrand-faktor-szintet detektáltak, melyet VIII. faktor szintjének emelkedése nem kísért. A von Willebrand-faktor antigén szintje korrelált a betegség súlyosságával, valamint legkifejezettebb volt a dexamethasonnal és thalidomid kombinációval kezelt betegek esetében. Myelomás betegeken a plazminogénaktivátor emelkedett szintje a fibrinolysis csökkent voltát jelzi. A haemostasis aktivációs markereinek (protrombin fragment 1+2, trombin-antitrombin komplex, D-dimer) emelkedett koncentrációját mutattuk ki a myelomás betegek 45%-óban. Klinikailag detektált mélyvénás thrombosis egy betegen fordult elő. Az eredmények alátámasztják a dexamethasont és thalidomidot tartalmazó kombinációs kezelés mellett alkalmazott alvadásgátló kezelés klinikai jelentőségét. A kezelés megkezdése előtt végzett haemostasisvizsgálatok, valamint a thrombosis egyéb rizikófaktorai és a választandó antimyelomás terápia együttesen határozza meg a thromboprofilaxissal kapcsolatos döntéshozatalt. A döntés mindig egyéni mérlegelést igényel.