Az elmúlt húsz év során a myeloma multiplex kezelése elsősorban a nagy dózisú kemoterápia és az autológ őssejtátültetés, valamint három új gyógyszer (thalidomid, bortezomib és lenalidomid) alkalmazásával gyökeresen megváltozott. Hagyományos kemoterápiával komplett remisszió ritkán volt elérhető, és ugyanezt a kezelést fenntartó terápiaként ismételve a cél a remisszió prolongálása volt. Az újabb terápiás lehetőségek alkalmazásával a komplett remisszió elérése már reális cél, és ez legtöbb esetben a túléléssel is korrelál. Ezért a fenntartó kezelésnek mind a jellege, mind a hatása megváltozott. Az új szerek használatával a fenntartó terápia célja már nemcsak a kóros klón növekedésének gátlása, hanem a tumortömeg további csökkentése, javítva ezzel az életkilátásokat. Számos tanulmány rámutatott az új szereken (eddig többnyire thalidomid) alapuló fenntartó terápia reagálási arányt és a progressziómentes túlélést illető kedvező hatásaira. Ennek ellenére a fenntartó terápia teljes túlélésre gyakorolt hatása és optimális alkalmazása még mindig vitatott.