A rehabilitáció folyamata az emberi kapcsolatokat mediáló szimbolikus források felhasználását, újraalkotását és befogadását feltételezi. A színházterápia a test nyelvén beszél, a test, mint jel felhasználásával teremt alkotó, újraalkotó és befogadó közösséget. A szenvedélybeteg a felépülés során a klinikai testből indulva érkezik meg a kulturális testbe, készen arra, hogy utazása tapasztalatait megossza sorstársaival. A szerzők egy terápiás közösség színházterápiás gyakorlatának kvalitatív vizsgálata segítségével, felépülő szenvedélybetegekkel készült interjúk, megfigyelések révén kísérik nyomon ezt az utazást, s azonosítják ennek legfontosabb hozadékait: a testi, lelki és szellemi egység megteremtését, a közösségi elköteleződést, és a törődő kapcsolatok kialakulását, a jövőre irányuló pozitív várakozásokat.