Az érfa öregedése más patológiás faktorokkal együtt jellemzően szisztolés, vagy szisztolés dominanciájú magasvérnyomást hoz létre, amelynek gyakorisága 65 év felett meghaladja a népesség kétharmadát. A keringési célszervek különböző súlyosságú károsodása, amelynek kiváltásában vezető kockázati tényező a hipertónia, a leggyakoribb és meghatározó jelentőségű kóreseményeket jelentik az idősek önellátó képességének romlásában, vagy az önellátás teljes elégtelenségében. Az utolsó 2 évtizedben az időskori hipertónia esetében is többszörösen bebizonyosodott az antihipertenzív kezeléssel elért vérnyomáscsökkenésnek a nagyobb szív-érrendszeri célszervi történéseket markánsan redukáló hatása. Az időskori magasvérnyomás kezelésének leglényegesebb alapelvei megegyeznek a fiatalabb korosztályokéval, de a társbetegségek és cél szerv károsodások miatt sokkal több szempont figyelembe vételét, a globális kardiovaszkuláris rizikó még gondosabb feltárását igénylik. Ugyanakkor az antihipertenzív terápiában a beteg együttműködés megtartása is jóval összetettebb orvosi, ápolói, családtagi feladatokat jelent. A gyógyszerelésben figyelemmel kell lenni az életkorra jellemző farmakokinetikai, farmakodinamikai változásokra. Kisadagú antihipertenzívumok körültekintően, gondos ellenőrzéssel kialakított, korai kombinációja látszik optimális gyógyszerelési módszernek. Az antihipertenzív gyógyszerelési preferencia hierarchiájában a béta receptor blokkolók, a diuretikumok és a kalcium csatorna blokkolók poziciója mutat viszonylagos módosulást a fiatalabb korosztályokhoz tartozó hipertóniások kezeléséhez képest.