A második világháborút követően a romokon az újjáépítés lendülete, lelkesedése pezsgést, tenniakarást hozott a pszichiátriai ellátásba. A szakmai csúcspontot (amit 1948-49-től a pszichológia, pszichoterápia, szociálpszichiátria, szociológia durva elsorvasztása követett) talán az 1947-ben tartott konferencia jelentette. A pszichiátriai betegek kezelésének humanizálása és a gyógyítási eszközök szélesítése szociálpszichiátriai és pszichoterápiás módszerekkel egyaránt bekerült a tervekbe. Előadásában Hermann Imre az elmebetegek kezelésében vizsgálja a pszichoterápiás lehetőségeket. Felvázolja a pszichoterápiás lehetőségeket a különböző betegcsoportoknál. Érvelésében támaszkodik a nemzetközi tapasztalatokra, melyek közül meglepő adatokra lelhet a mai olvasó (például a pszichoterapeuták képzésének állami finanszírozása). A javaslatok ma is megállnák a helyüket: orvoslélektani központ, orvoslélektani (idegbeteg gondozó) intézetek hálózata, ahol pszichiáter pszichológus-gondozó team dolgozik együtt, s van gyermekpszichiáter konzulens; csoportmódszerek bevonása, családgondozás; az orvostanhallgatók és az ápolószemélyzet nagyobb mérvű, lélektanítása, az orvosok, pszichológusok pszichoterápiás képzése. Hermann Imre előadása mellett közöljük a hozzászólásokat is - a szereplők és mondanivalójuk egyaránt érdekes. Vegye figyelembe a mai olvasó, hogy akkor szervezett képzés alapvetően csak pszichoanalízisben létezett, s körülbelül 10 évvel vagyunk a nagypszichiátriai gyógyszerek megjelenése előtt. Az anyagon csak helyesírási korrekciót végeztünk.