Az elmúlt két évtizedben a csoport-pszichoterápia növekedését fenyegeti a kvázi-tudományos fejlődés a kezelési módszerek értékelésében, valamint a nárcizmus és a "nekem jár" uralkodó kultúrája. A szerző kritikusan vitatja a terápiák empirikus megalapozottságának és ellenpontjának, a közös tényezők elméletén alapuló eljárásoknak a hatását a (csoport)-pszichoterápia elméletére és gyakorlatára. Elemzi a mögöttes elgondolást, a kikeveredő visszahatást, valamint a "nekem jár" nárcisztikus kultúráját. Felhívja a figyelmet az egyén élettapasztalatának visszatérő félreértésére s annak kifejeződésére a terápián belül és kívül. Számba veszi azokat a gyakran figyelmen kívül hagyott, nehezen mérhető előnyöket, amit a csoport-pszichoterápia éppen az ilyen anómiás, rohanós, stresszes atmoszférában nyújtani tud, hasznos ötleteket adva a különböző kiképző programok terapeutáinak, tanárainak.