A szerző a hangulatstabilizáló potenciállal rendelkező antiepileptikumok pszichiátriai alkalmazásának gyakorlatát tekinti át. Azt a kérdéskört vizsgálja, hogy a vonatkozó molekulákkal szerzett "epileptológiai" tapasztalatok hogyan ültethetők át az affektív zavarok kezelési gyakorlatába. Röviden kitér a hatásmechanizmusokban rejlő információk és a görcsgátló hatás ellentmondásosságára és esetleges jelentőségére a gyógyszerválasztás során. A szerző véleménye szerint alulbecsült a farmakokinetikai mutatók klinikai jelentősége a pszichiátriai alkalmazás során. Ezért - a szakirodalomban először - részletesen összefoglalja a hangulatstabilizáció céljából beállított antiepileptikumok szérumszint mérésének klinikai javallatát. Ezeknek a szereknek az epilepsziákban történő több évtizedes alkalmazása számos hasznosítható gyakorlati ismeretet kínál az adagolás, a gyógyszer fel-le építés, valamint a gyógyszerváltás hatékony kivitelezéséhez. Részletesen bemutatja az eddig megismert gyógyszerkölcsönhatásokat a hatástani csoport egyéb képviselőivel, illetve a leggyakoribb szokásosan alkalmazott gyógyszerekkel. Mint minden tartós kezelésnél, a hangulatstabilizációban is a beteg együttműködésének egyik legfontosabb feltétele a hiányzó vagy legalább vállalható mellékhatás-megjelenés. Ezért az összefoglalóban részletesen kitért a szerző az egyes molekulák gyakoribb, illetve "specifikus" mellékhatásaira is. A relatív terápiás potenciál fogalmának használatával hangsúlyozza, hogy a sikeres kezelés általában kompromisszum az elérhető legerősebb terápiás hatás és az elérhető leggyengébb mellékhatás párosításával. A gyógyszerelés szabályai jelentősen változhatnak egyes speciális populációkban, mint például terhességben, elhízás esetén vagy komorbid állapotokban, illetve politerápia mellett.