Célkitűzés: A biventricularis ingerléshez szükséges sinus coronarius (SC) elektródák kimozdulási aránya jelenleg is magas (5-9%). A SC elektróda stenttel való rögzítésének hatékonyságát és biztonságosságát vizsgáltuk posztoperatív diszlokáció és az implantáció során észlelt instabil elektróda-pozíció esetén. Módszer: 127 betegnél végeztünk stentelést (posztoperatív diszlokáció n=10, intraoperatív instabil pozíció n=117). Az elektróda pozícionálása után SC sheath-en keresztül vezetődrótot juttattunk a megfelelő SC oldalágba az elektróda mellé. Az ingerküszöb (LVT: 1,16ą0,8 V; 0,5 ms) és impedancia (611ą150 Ohm) kontrollja után koronária stentet (2,75-4,0 mm×8-15 mm) deponáltunk 5-30 mm távolságra az elektródavégtől. Eredmények: Kontroll SC venográfia során áramlási akadályt nem találtunk. Szívultrahang-vizsgálat perikardiális folyadékgyülemet nem írt le. Az utánkövetés (10,5ą9,8; 1-38 hónap) alatt egy esetben észleltünk jelentős LVT emelkedést (2,2 vs 5,6 V), röntgen átvilágítás diszlokációt nem mutatott. A többi betegnél klinikailag jelentős ingerküszöb növekedést nem találtunk (1,20ą1,0 V, p=ns). Az elektróda sérülésére utaló impedanciaváltozást nem regisztráltunk (623ą153 Ohm, p=ns). Két betegnél három, illetve öt hónappal a beültetés után a biventricularis rendszert infekció miatt explantálni kellett. A stenttel rögzített elektródákat a vena subclavia felől szövődménymentesen ki lehetett húzni. Diszlokáció miatt reoperációra a vizsgált betegcsoportban nem volt szükség. Következtetés: Instabil elektróda-pozíció esetén a SC elektróda stenttel történő rögzítése a hatékony és biztonságos módszer.