A kiütéses tífusz a közép-és koraújkor egyik legpusztítóbb járványos betegsége. A 19. századtól kezdve jelentősége fokozatos csökkenésnek indult, bár az ismétlődő háborúk, fegyveres harcok újra és újra súlyos járványokat idéztek elő. A század második felétől kezdve a betegség a szegénynegyedek, nyomortelepek, tömegszállások, munkástáborok, börtönök népessége körében pusztított, illetve a járványok idején súlyos kórházi fertőzéseket idézett elő. Az első világháború után a tífuszos megbetegedések száma erősen lecsökkent, a betegség visszatérése a terület visszacsatolások, majd a háború következményének tekinthető. A második világháború lezárását követő évek magas incidenciája hamar mérséklődött, egy 1954-es tömeges fertőzés óta a betegség gyakorlatilag eltűnt az országból.