A kóros hegképződések etiológiája napjainkban is jórészt ismeretlen, különös tekintettel a keloidok kialakulására. A szerzők a hazai és a nemzetközi irodalom retrospektív elemzése, valamint saját eredményeik alapján foglalják össze a kóros hegek tapasztalaton alapuló kezelési és megelőzési protokolljait. A kortikoszteroidokat az 1960-as évektől kezdődően alkalmazták intralézionálisan a hipertrófiás hegek és a keloidok kezelésére. Ezt követte az 1970-es évektől a nyomás kezelés módszere, majd a következő évtizedben a polisziloxán-tapaszos módszer. A keloidok magas recidíva aránya miatt a különféle eljárásokat és a radioterápiát kombinálták, és ajánlottá vált a komplex kezelés. Az újabb, modern eljárásokat is - a különböző típusú lézereket, és a krioterápiát - bevetették a keloid ellen. Bővült a helyileg alkalmazható készítmények köre. A kutatás az elmúlt évtizedben újabb intralézionálisan adható szerek keresése és a genetikai vizsgálatok felé fordult. Fokozatosan kialakul az adjuváns és az alternatív eljárások helye is a protokollokban. Mivel megszületett az objektív és az általánosan elfogadott hegértékelő módszer, annak alkalmazása (az ún. Vancouver-klasszifikáció és pontrendszer) már lehetővé tette a kontrollált, randomizált tanulmányok végzését. Lehetséges a különféle terápiás protokollok hatásosságának prospektív vizsgálata, megfelelő utánkövetési idővel. A módszerek hatásosságának összehasonlítása azonban nehéz, mivel napjainkban még hiányzik egy-egy adott kezelési mód pontos terápiás eredményének meghatározása.