Az izommunka, a fizikai terhelés a sejtek, illetve az extracelluláris állomány körülírt helyein oxidáns oxigén- és nitrozó-gyökök felszaporodásával jár. Ezek következtében fogy az antioxidáns anyagok szintje, megemelkedhet az oxidáció által módosított/roncsolt zsírsav-, fehérje- és nukleinsav származékok szintje a vérben, az intercelluláris térben, a sejtekben, a vizeletben és a kilélegzett levegőben. Ellensúlyozásként a reaktív gyököket eltakarító enzimek aktivitása fokozódik. Az oxidatív stressz, illetve károsodás között a határvonal meghúzása hiányzik, mivel a molekula-módosulások egyrésze reverzibilis, másrészt éppen a helyreállító folyamatok beindítására szolgáló élettani funkciónak tekinthető. A (főleg vitaminokkal, gyümölcskivonatokkal) megkísérelt antioxidáns célú beavatkozások csökkenthetik ugyan az oxidatív stressz mértékét, de nem növelik a sportteljesítményt, nem mérséklik az izomlázat, és nincs adat arra, hogy gyorsítanák a kipihenést, hogy fokozott edzésmunkát tennének elviselhetővé. Eddig nem igazolták, hogy lenne egy "küszöb-stressz" - a tejsavszint példájára -, amely jelezné például a "jó" és a "már rossz" oxidatív stressz közötti határt. A prevencióra és a rehabilitációra sokszorosan, A-evidenciával igazoltan előnyös testmozgás sem az intenzitása, sem a tartama tekintetében nem okozhat számottevő oxidatív stresszt sem az egészséges, sem a beteg populációban, viszont az antioxidáns alkalmazkodás (az eltakarító enzimaktivitások fokozódása, az ugyanakkora terhelésre adott kisebb stresszválasz) következetesen igazolható.