Sok családban nehéz beszélni a rosszindulatú, daganatos megbetegedésekről, és megosztani az ezzel kapcsolatos érzéseket. A legtöbb embert lesújtja, ha megmondják neki, hogy leukémiás beteg. Mindenki máshogy reagál a betegségre, nincs helyes és helytelen érzelmi reakció. Ezek az érzések annak a folyamatnak az állomásai, mely során az ember megpróbálja elfogadni a betegséget. A partner, a családtagok és barátok gyakran hasonló érzéseket élnek át, és nem ritkán ugyanúgy segítségre és útmutatásra szorulhatnak, mint maga a beteg. Az tűnhet a legjobb megoldásnak, ha úgy tesznek, mintha minden rendben volna. Talán nem akarják a beteget emlékeztetni a betegségre, vagy nem akarják hallani, vagy félnek. Sajnos, az ilyen komoly érzelmek tagadása még inkább megnehezíti a lelki problémák feldolgozását, míg végül a beteg teljesen elszigetelődik. A partner, a családtagok és a barátok azzal segítenek a legtöbbet, ha figyelnek arra, hogy a beteg mit és mennyit akar elmondani. Jelen összefoglaló egy onkohematológiai osztályon összegyűlt tapasztalatokat tárgyalja olyan betegek kapcsán, akik a kemoterápia következtében aplasiásak, vagyis csökkent immunitásúak lesznek, és hosszú ideig egy steril környezetben kell megküzdeniük betegségükkel. Véleményem szerint ezeknek a betegeknek nagy szükségük van a lelki támogatásra, és gyógyulásuk elősegítésében a kommunikáció és az emberekkel való interakció óriási segítséget nyújtanak. A leukémiás betegek sorsa, "életminősége" az együttműködésen alapul, csakis közösen lehet hatásosan könnyíteni a kritikus helyzeten.